• Decrease font size
  • Reset font size to default
  • Increase font size

A képek megtekintéséhez az Adobe Flash Player letöltése szükséges.

Dr Fogarasi Zsuzsa ünnepi beszéde

Tisztelt ünneplő közönség, tisztelt ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim!

Én ma tárgyak üzenetét hoztam.

 
Ezek a tárgyak itt láthatóak előttem az úrasztalán, illetve itt van a lelkészi bejáró fölött, az a tábla amit esperes úr említett és ami a mi templomunk építésének körülményeire utal, illetve azoknak a nevét örökíti meg, akik ebben az építésben részt vettek. Kapcsolódnak ezek a tárgyak egymáshoz, úgy is mint a 17. századi magyar művészet különleges és kiemelkedő alkotásai, kapcsolódnak úgy is ezek a tárgyak egymáshoz, mint a Kecskeméti Református Egyházközség 17. századi történetének fontos tárgyai, de most engedjék meg, hogy én egy speciális kapcsolatra hívjam föl a figyelmet.
Akik rendszeresen itt ülünk ezekben a padokban és gondolom az elődök is, sokszor olvasgatjuk ezen a táblán a neveket. És talán sokszor fölmerült bennünk a gondolat, milyen jó lenne többet tudni ezeknek az érdekes, patinás neveknek a viselőiről. Én most két nevet szeretnék kiemelni, és kicsit megvilágítani az ő életüket. Ez a két név meglehetősen nagy betűkkel van  táblán, úgyhogy mindenki el tudja olvasni, a gondviselők felirat alatt láthatjuk Tar György illetve Cseh György nevét.
 
Hát kik voltak ők?
 
Pontosan nem tudjuk az ő születési körülményeiket, azt tudjuk, és ez bizonyos, hiszen a tábla is elárulja nekünk, hogy 1684-ben  a Kecskeméti Református Egyházközség gondviselői voltak, tehát tekintélyes református polgárai Kecskemétnek. Azt is tudjuk, és ezt már más források árulják el nekünk, hogy ők nemcsak a kecskeméti gyülekezet vezetésében vettek részt, hanem Kecskemét városának a vezetői is voltak, elöljárók voltak és különböző magasabb tisztségeket is betöltöttek a város vezetésében. És egy harmadik fontos dolgot is tudunk róluk, nevezetesen azt, hogy ők ötvösök voltak, ötvösmesterek. Tagjai voltak annak a kecskeméti ötvöscéhnek, ami egy nagyon érdekes jelenségként, 150 évig, másfélszáz évig működött Kecskeméten. Legalábbis adataink, és tárgyaink ebből az időszakból vannak.
 
Röviden hadd mondjam el ennek a különös jelenségnek a történetét.
 
1557-ben Szegedről menekülnek ötvösök Kecskemétre a török elől. Úgy gondolják, hogy itt nem éri őket utol a török, persze utoléri, aztán mégis itt maradnak, és persze megpróbálják a megélhetésüket itt megtalálni. Az 1557-es dokumentum arról vall, hogy céhlevelet kérnek a várostól, céhszabályzatot,  ami rengeteg kötelezettséget és egyben szabadságot is jelent a céhnek. De mivel Kecskemét városának ennek előtte nem voltak ötvösei, hát valahonnan kell egy ilyen szabályzatot keríteni. Debrecent választják. Nyilván ebben a választásban, hogy melyik várostól kérik el ezt a mintaszabályzatot, benne van az is, hogy a kecskeméti városvezetésben is sok a kálvinista, meg az ötvösök maguk is kálvinisták - így egy debreceni célszabályzatot fogadnak el. Itt tudunk három névről, munkákat azonban hozzájuk nem tudunk kötni.
A következő fontos évszám 1625, amikor ez a szabályzat szinte szó szerint megerősítést nyer, de ez már fontos dokumentum a tekintetben, hogy olyan neveket sorol föl  ez a céhszabályzat, akikhez már ötvösmunkákat tudunk kötni. Többek között Cseh Györgyét, Tar Györgyét, Tar Illését, Csorcsán Mihályét, és egy Ötvös Balázsnak nevezett ötvösét. Azért is sorolom ezeket a neveket, mert mindegyikőjüknek van tárgya a Kecskeméti Református Egyházközség tulajdonában. És az ötvösök mindegyikéről elmondható az a hármas kötődés, hogy reformátusok, a város kiváló polgárai, és a szakmájuknak kimagasló mesterei. De beszéljünk erről a szakmáról, az ötvösségről. A „kecskeméti ötvösség” fogalom nagyon sokáig nem volt ismert a művészettörténeti irodalomban. Az 1934-es országos református kiállítás az, ami először a szakma figyelmét fölhívja erre a jelenségre, majd 1980-ban Bobrovszky Ida foglalkozik velük bővebben. Lényegében azért érdekes ez a jelenség, mivel egy sajátos formanyelvet, formavilágot alakítanak ki, ami mondanom sem kell, identitását tekintve alapvetően magyar, és alapvetően református.
 
Miben áll ez a formanyelv, miben áll ez a formavilág?
 
Egyrészt új tárgytípusok használatában, másrészt a díszítés specialitásaiban. Az új tárgytípust nem szabad úgy értenünk, hogy egészen új tárgyat találnak ki. Hanem végiggondolják a református felekezeteknek a használati igényeit, liturgikus igényeit. Ivóedényre van ugye szükség. El szeretnének tekinteni a katolikus egyházi formától, a kehely formától, hiszen tudjuk, hogy a debreceni zsinat a 16. század végén kárhoztatja is ezt, ezért egy új ivóedényformát részesítenek előnyben, az itt, az asztalon látható talpaspoharat. Ez a forma Erdélyben a legnépszerűbb és valószínűleg ők is onnan hozzák át ezt a gyakorlatot, azonban alapvetően átalakítják ezt a formát: míg az erdélyi edények alacsonyabbak és íveltebb testűek, ezek magasabbak és sokkal inkább hengeresek. Nyilvánvaló, hogy itt a praktikum a döntő, hiszen arról van szó, hogy nagy gyülekezeteknek - hála Isten, nagy gyülekezeteknek - kell ebből az ivóedényből a bort osztani, tehát az ivóedénynek nagynak kell lenni, és ezek stabilitása -  biztosan a jelen lévő lelkészek meg tudják ezt erősíteni -  nagyon fontos dolog. Szükséges, hogy stabilan álljon, ne billegjen az edény, amikor leteszik.  Másrészt egy nagyon érdekes, sajátos, vésett díszítést alakítanak ki ezeken az edényeken. Talán messziről nem is látszik ez annyira, bár most olyan szép fényesek ezek a klenódiumok, hogy talán jól megmutatható így is - ezek nagyon finom díszítések. Az egyik tipikus díszítés az ezen az edényen látható, és ez elég korai, 1626-os pohár, ez válik utána – mintegy - kecskeméti márkajeggyé. Mi ennek a lényege? A művészettörténészek ezt lambrequin-nek nevezik, gyakorlatilag egy háromszög alakú formáról van szó, amelynek a belsejében gyümölcskoszorú díszek vannak. A kecskeméti edényeken, talpas poharakon a szájperem alatt, illetve az osztógyűrű alatt és fölött található meg.
 
Miben látom én a kecskeméti ötvösségnek a jelentőségét és mire szeretném most itt a figyelmet fölhívni?
 
Két minőség miatt nagyon fontos számunkra ez az emlékegyüttes. Egyrészt művelődéstörténeti szempontból: városaink közül a mezővárosok - a történészek által alátámasztottan, Benda Kálmán írt erről több ízben - noha gazdagságukban és kulturális kincseikben nem érték el a szabad királyi városoknak a minőségét, mennyiségét, gazdagságát, egyben azonban bőven meghaladták, mégpedig magyarságukban, nemzeti jellegükben. Tehát ezek a tárgyak ilyen kultúrát képviselnek. Másrészt a művészettörténeti szempontból: ez a 17. századi jelenség úgy gondolom, hogy a magyar iparművészet történetének egyik nagyon fontos fejezete, és így gondolja ezt a művészettörténet írás is, hiszen egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik meg iránta.
Természetesen sok mindent tudunk ezekről az ötvösökről, vannak azonban még feladatok, amelyek az ő kutatásuk, megismertetésük kapcsán megtehető. Nevezetesen van egy érdekes szál, hogy nem tudjuk igazán; ha Erdélyből jött a forma, meg Debrecenből a céhszabályzat miért alkottak mégis sajátos ízűen egészen mást. Akár az erdélyi ötvösség, akár a debreceni ötvösség, noha ismeri a talpaspohár formát, de ott sokkal erőteljesebb díszek, plasztikusabb díszek jelennek meg rajta - ez a visszafogott késő reneszánsz jelleg , ez csak a kecskemétiekre jellemző. Most újabban egy új szál kutatása zajlik, erre Ötvös Balázsnak a munkássága, illetve az ő ismert művei teremtenek alapot, nevezetesen az ő K.B. mesterjegye mellett ott van egy olyan jegy beütve a poharakba, amely a komáromi ötvösségnek a jegye, komáromi városjegy. De a tányérjai, talpaspoharai - azok teljesen a kecskeméti díszítést viselik, mi több kecskeméti adományozói vannak, és 1657-ben nem valószínű, hogy egy kecskeméti adományozó Komáromba ment volna ötvösmunkát készíttetni, hiszen itt voltak a kiváló kecskeméti ötvösök. Valami komáromi behatás vizsgálata biztosan földeríti ezt a szálat, hogy hogyan is volt. A másik fontos dolog, ami még kutatható és kutatandó, az nevezetesen a tárgyak a föliratozása. Ez mind formailag, hogy milyen betűtípusokat használtak,  mind a felhasznált  a textus szempontjából, adományozó szempontjából, és a bibliai idézetek szempontjából nagyon fontos. Ez az epigráfiai munka most indul meg a magyar művészettörténetben az ötvös tárgyak feliratainak vonatkozásában, már van rá kezdeményezés, és nagyon remélem, hogy 2017-ben, amikor a reformáció évfordulója alkalmából rendezünk kiállítást, már valamilyen eredménnyel elő tudunk állni.
De hogy ne csak szavak hangozzanak el ezekről a tárgyakról, hadd mutassam föl őket. Felveszem hozzá ezt a kesztyűt -  és ezt most a kecskeméti gyülekezetnek mondom -, milyen nagyon nagy adomány, hogy ezeket a tárgyakat mi kesztyű nélkül megfoghatjuk, mert muzeológus csak így – kesztyűvel - nyúlhat hozzá. Ez az első talpas pohár 1626-os évszámmal, a  Kecskeméti Református Egyházközségnek Cseh György készítette, először ezen jelennek meg azok a motívumok itt a szájperem alatt illetve az osztógyűrű körül,  amelyek a kecskeméti ötvösségre jellemzőek. Cseh Györgynek egyébként összesen 7 művét ismerjük, van egy másik talpas pohara , ami a tiszakécskei gyülekezeté, van két tányérja , ami a Kecskeméti Református Egyházközségé egyik most itthon van a másik a budapesti Kálvin kiállításon tartózkodik. Ezek a tipikus kecskeméti tárgyak, de én most "elloptam" haza,  ide Kecskemétre egy olyan Cseh György remeket, amely a Tószegi Református Egyházközségé és egy nagyon érdekes jelenséget mutatok. Tessék nézni ilyen kelyhet is készített Cseh György! Ez egy  gótizáló kehely és hogyha nagyon jól megnézzük, református úrvacsorára nem is igazán alkalmas, mert nagyon pici a kehely csészéje, mégis a tószegi reformátusok ezt készíttették el. A fölső részen  olyan tipikus vésés látható, ami Cseh György többi munkáján is látható, az alsó rész pedig egy különleges, gótizáló dolog. Ebben is egyedülálló Cseh György, mert a 17. századi gótizálásra, a gótikus stílus megidézésére kevés példa van. Ő mindjárt hármat is csinált ebből a típusú-stílusú kehelyből, érdekes a történetük egyébként. Az egyik, mint említettem a tószegiek használatában van a mai napig, a másik a Magyar Nemzeti Múzeumban található un. Erdős-Bíró kehely - most szintén Pesten látható a Kálvin kiállításon -, a harmadik pedig egy nagyon meglepő helyen van: az Athéni Bizánci Múzeumban. Annyit lehet tudni róla, hogy egyrészt biztosan magyar, hiszen Szabó István neve szerepel rajta, másrészt pedig biztosan, hogy Törökországon keresztül került oda, hiszen az Athénban található Bizánci Múzeum azt egy Szerré nevű kolostorból kapta, ahová anatóliai menekültek vitték azt. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha azt gyanítjuk, esetleg valami török fosztogatás útján, vagy ami még valószínűbb, a török jó szándék megnyerésére adott ötvöstárgyként került Törökországba. Egy zárójeles megjegyzés: az is egy nagy vágya lenne a muzeológusnak, hogy egyszer olyan jó lenne ezt a tárgyat is itthon látni, Cseh György többi munkájával együtt.
A következő talpaspohár, amit mutatni szeretnék az Tar György ötvösmesteré. Neki ez az egyetlen műve, amit ismerünk és a dunapatajiaké ez a tárgy. Tar György egyébként dunapataji illetőségű volt, ezért ezt a jelenlévő dunapatajiaknak hadd mutassam nagy szeretettel. A kecskeméti ötvösség tagjai közül a legismertebb Tar Illés neve, aki Illés mesternek (ELIAS AURIFEX) nevezi magát ezen a gyönyörű bortartó kannánkon, ami azt gondolom, nemcsak a kecskemétiek körében, hanem a művészetkedvelő és iparművészet kedvelő közönség körében is jól ismert. Kecskeméten ez a bortartó kannája van, ez a pohara és ez a tányérja.
Amikor arról beszéltem, hogy a 17. században milyen fontos jelenség a kecskeméti ötvösség, elfelejtettem arról szót ejteni, hogy nemcsak Kecskemétre hatottak ők. Hiszen ezek a tárgyak még a 17. században eljutottak messzebb vidékre is - Gyöngyösön, Jászberényben és Szikszón is vannak például Tar Illésnek munkái. És nemcsak térben hatottak, kedves testvéreim -  erre vagyok a legbüszkébb ebben a dologban -  hanem időben is, mert bizony református ízlést formáltak. Ha felmutatom ezt a két tányért: ez Tar Illésnek az 1642-es tányérja,  ez pedig egy 1763-ban készült tányér. Ugye, hogy teljesen egyforma? Én egy kicsit érzem a különbséget a súlya miatt: ez nehezebb, ez a szabadszállási tányér és 1763-ban készült. Vajon mi lehet az ok? Miért egyformák ezek a klenódiumok? Hát minden bizonnyal az volt az ok, hogy egy ilyen tányérra szólt a megrendelés. Azt is sejtjük, hogy ki volt az a személy, aki megrendelte: ekkor Szabadszálláson Végveresmarti Sámuel a lelkész, akinek ugye sok kecskeméti kapcsolata van, és szinte halljuk - hogyha erre a tányérra tekintünk - a megrendelőnek az óhaját: olyan tányért akarunk mi, mint a kecskemétiek öreg tányérja. És ez biztosan így hangzott el, tehát 120 év múltán még ez volt a követendő minta a  környéken: a kecskeméti ötvösök munkájának és ízlésének a követése.
 
Kedves testvérek, hogyha én ezekre a tárgyakra és a táblára tekintek és arra gondolok, hogy hogyan is történ 325 évvel ezelőtt ezek között a falak között akkor egyben bizonyos vagyok. Ezek az emberek akkor nagyon boldogok voltak és boldog Adventnek néztek elébe.
Ezt kívánom mindannyiunknak!
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
 

Dr. Fogarasi Zsuzsa

A Ráday Múzeum igazgatónője

 

 

"Erős torony az Úr neve, oda fut az igaz, és védelmet talál."

/Példabeszédek 18,10/

A Kecskeméti Református Kollégiumi Alapítvány közhasznúsági jelentése a 2016. évről

A Kecskeméti Református Kollégiumi Alapítvány közhasznúsági jelentése a 2015. évről

A Kecskeméti Református Kollégiumi Alapítvány közhasznúsági jelentése a 2014. évről

Lelkigondozás

SKYPE: lelkigondozas1
Telefon : 06-1-201-0011

TIOP-1.1.1-07

"Informatikai infrastruktúra fejlesztése a Kecskeméti Református Egyházközség iskoláiban"

"A Kecskeméti Református Egyházközség új informatikai eszközei már a gyakorlatban is bizonyítottak"